A lézervágás történelmét Albert Einstein indította el még 1917-ben, annak ellenére, hogy az elméletével az akkori technológia nem tudott mit kezdeni. Bő 50 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az iparban is megjelenjenek azok a gépek, amelyeket a mai verziók elődeinek tekinthetünk.
A lézervágás során nagyon magas hőmérséklettel választják el az anyagot. Az ehhez szükséges energiát egy lézer biztosítja. Előnye, hogy rendkívül pontos eljárásnak számít és teljesen automatizálható a művelet. Jellemzően acélok, alumínium és rozsdamentes lemeztáblák esetében alkalmazzák, de csövek megmunkálására és vágására is kiváló.
A technológia rendkívül elterjedt az iparban, hiszen nagy rugalmasságot és gyors megmunkálást tesz lehetővé. A berendezés rendkívül tartós, hiszen alacsony a szervizigénye, ráadásul a kopó alkatrészek sem szorulnak gyakori cserére.
A vágás teljesen sorjamentesen történik, hiszen a magas hő hatására az anyagok gyakorlatilag megolvadnak és a legtöbb esetben el is párolognak. Ha a munkalemez nem szublimálódik, abban az esetben valamilyen folyadékkal – például nitrogénnel- egyszerűen kifújják a résekből.
A lézervágás további előnye, hogy nincs szükség vágószerszám készítésre, így gyorsan át lehet állítani a berendezést másik munkafolyamatra. Egyszerűen be kell tölteni az adott CNC programot a rendszerbe, és a vágógép máris munkára kész.
Hátránya azonban, hogy a technológiát korlátozza a megmunkálható anyagok fajtája, felülete, és vastagsága is. Csak bizonyos vastagságig képes a lézer áthatolni a munkatáblán, ráadásul a teljesítmény és a végeredmény függ a felület abszorpciós tulajdonságaitól, hőellenálló képességétől, és sok egyéb más paramétertől. Minden esetben alaposan mérlegelni kell, hogy az adott feladat elvégzésére bevethető-e egy lézervágó gép, és hogy maga a lézervágás alkalmas-e a megmunkálásra.